Vadrózsa-színű kupolák alatt
álltunk együtt a néma hegytetőn:
szellő osont csak, és patak szaladt.
És láttuk lent a tarka-barka völgyet,
fényes szalag kígyózott rajta át.
Mondtad: Sajó. Mondtad: szívedben hordod
rapszodikus ütemű dallamát.
Túl hegyek álltak: ős-komor Titánok,
kék végtelenbe hullámzó hegyek,
arcukra már ezer barázdát vontak
az Erdély-szerte kóborgó szelek.
Távolból szalag érkezett: az út.
Fehéren szelte át a róna-szélet…
és a szalagra rá volt írva: Élet.
És vándorok osontak rajta át,
és ide láttuk: ennek nincs hona,
az aggastyán, bár nem volt élete,
ehhez meg élete volt mostoha…
És autók jöttek: Ember-akarások,
izzó szemekkel messzeségbe néztek,
és mozdonyok rohantak vak-sötéten
a kék-virágos, őszi messzeségnek.
S amíg az őszön így rohantak át,
köd volt az Élet: furcsa, messze folt,
és a szemünk, túl rajta, messze nézett,
és a szívünktől nagyon messze volt.
És gondoltam: jó volna lenni tölgyfa,
és bérc-omlasztó Végtelen Időkig
így állni együtt fent a hegytetőn,
míg álmaink a végtelent betöltik;
s amíg alattunk zengve zeng az Élet
és Életek indulnak őszi útra:
neki a kékvirágos messzeségnek.
Loading ...
