Az eddigi két alkalom 2004-ben és 2009-ben nem hagyott kétséget afelől, hogy ezekben az órákban a lelkünk emelkedik, kapcsolataink mélyülnek, közösségeink épülnek. Nem utolsósorban kulcsfontosságú üzeneteket kapunk: iránymutatást és eszközöket nemzetünk sorsának megfordításához.

Várjuk szeretettel a világ magyar közösségei, a magyar emberek csatlakozását, támogatását és részvételét felolvasóként vagy akár csupán hallgatóként a már jelentkezett 13 településen és a remélt új helyszíneken!

Az időpont: 2010. február 26 és 27.

Részletek és tudnivalók a http://www.wassalbertfelolvasas.hu oldalon találhatóak, jelentkezni az ott megadott elérhetőségeken lehet.

Az író által is sokszor hangsúlyozott magyar egység jegyében az a kérésünk, hogy egy településen csak egy helyszín legyen. Ha úgy hozza a sors, ennek érdekében működjünk együtt más közösségekkel, szervezetekkel, legyen közös az ünnep.

„Mi az egység? Ha mindannyian ugyanazt akarjuk. Ha mindannyian másképp is akarjuk azt az egyet, már akkor is egység az. A különböző felfogás vitát virágzik, s a vita felismerések és tisztázások gyümölcsét érleli. Csak jóindulat kell hozzá és megértés egymás irányában. Tudni és megérteni azt, hogy az is jót akar, aki másképp akarja a jót, mint én.”

Wass Albert fent idézett szavai a mai magyarságnak különösen megfontolandóak. S nagyon oda kell figyelnünk egymásra, mert sokkal kevesebb ellenségünk van, mint amennyit el akarnak velünk hitetni… A sokszor tudatosan zajló széttagolásunk ellenszere a bizalom és a törekvés egymás megismerésére. A híresztelések helyett a másik gondolatainak meghallgatása, cselekedeteinek megismerése.

„…S az ajtó kipattan. És abban a percben, mint ahogy Csaba húnjai alávágtatnak a Hadak Útjáról a mese szerint, úgy vágtatnak elő abból az eldugott kicsike sejtből is az igazi fegyveresek: az összetartás, a leleményesség, a munkakedv és az önbizalom. A jóindulat vezeti őket s a gondolat a fejük fölött lebeg: békességben élni mindenkivel, aki testvér ezen a földön és szolgálni az igazságot.”

Hegedűs Gergely András
kezdeményező

A törpék és az óriás

A törpék a hegy lábánál éltek. Icipici házacskáik voltak és szép kis kertjeik. Mivel ennyire icipicik voltak, nem használhatták a lovak vagy traktorok erejét a munkához, mint mások. Szarvasbogarakat és katicabogarakat szelídítettek, azok szántották fel földjeiket, azok húzták icipici szekerecskéiket. Icipici istállókat is építettek a levéltetvek számára, melyek náluk a teheneket pótolták. Naponta kétszer etették és fejték őket…

Mese arról, hogy egy óriás is lehet jóságos, mint ahogyan a kedvesnek hitt törpék között is lehetnek gonosznak. De törpék és óriások látszólagos összeférhetetlenségére van gyógyír – a barátság. Căbuz Annamária illusztrációi összhangban vannak a (felnőtteknek is szoló) mese szépségével.

Higgyétek el nekem,
hogy ez a legszomorúbb temetés.

Higgyétek el nekem,
hogy nincs az a szív, akinek ne fájna,
mikor egy őszi szélre szerte hull
valamelyik csodavirágos álma.

És jaj, nekem már hány halottam volt…
mert valahányszor a szívem dalolt,
virághullás jött: virágtemetés.

És a halottainkat eltemetni,
ugyebár, mindnyájunknak szenvedés?

Közületek ha őszi útra szállok,
öreg fenyők: csak várjatok reám.
Ha nemsokára sírva és zokogva
majd erre jár egy árva-bús leány:
mondjátok, hogy várjon még reám.

Súgjátok meg neki,
hogy bús-sötét erdő-magányotokba
az útam egyszer visszatér megint,
hogy a nyugati Dzsungel bujdosója
könnyes szemmel Kelet felé tekint.

S halkan, ahogy ment, visszatér megint.

Ha engem majd az évek leple elfed,
s a végtelent nagyon sokáig járom:
a hontalan, nagy évek köd-bilincse,
mondjátok, hogy csak álom, hosszú álom.

De hogyha, míg én messze-messze járok,
itt hűtlen lesz hozzám egy szép leány,
öreg fenyők, ti kedves, jó fenyők:

akkor többet ne várjatok reám.

Oly jó volna ma messze menni,
s elenyészni a semmiségbe,
ha értem jönne most a párom,
s egy őszi útra elkísérne…

Egymást szép halkan átölelnénk,
úgy mennénk át egy furcsa hídon…
s a hídon megcsókolnánk egymást,
nagyon halkan és nagyon titkon.

Akárhonnan jövünk, akármerre megyünk,
a búcsú mindig bánat,
és mindig fájnak a halk-szavú árnyak,
kísértetes csengés: talán soh’sem látlak…

Jöhet még egy este,
egy utolsó este, egy fekete este,
mikor váratlanul, furcsa Sors-szeszélyből
belehalkulunk a véghetetlen Csendbe.

Azért van ez nálunk:
akármerre megyünk, akármerre járunk,
a búcsúzásunk bánat,
s kísértetes árnyak halk-szavú csengése
a szívekbe fájnak:
talán soh’sem látlak… talán soh’sem látlak…

Mit csináljak a könnyeimmel,
ha mindegyre csak előtörnek,
mit csináljak a fellegekkel,
ha mindig jönnek, mindig jönnek,
mit csináljak szegény szívemmel,
ha minden fájdalomra vérzik,
mit csináljak a vad szelekkel,
mikor a tavaszomat kérdik,

s mit csináljak az emlékeddel, kedves,
ha feledésbe sohasem enyészik?

Aki egyszer belenézett a napba,
meghalt a lelke: temessétek el.
Annak a szíve százfelé szakad,
kinek napot imádni nem szabad,
és mégis, mégis napról énekel.

Ha csak egyszer, egyszer a szemébe néz,
tudom: egy furcsa törvényt megtanul.

Aki számunkra csillogó csoda,
szemébe nézni nem szabad soha:
mert aki napba néz, az megvakul.

Elérhetetlen vágy száll a szívére,
s tüzétől mintha lassan égne el,
vakult magát a lomberdőbe rejti,
és nem tud… nem tud… nem… soh’ sem feledni
és őszről és halálról énekel.

Aki egyszer belenézett a napba,
meghalt a lelke: temessétek el.

Miért kell nekem könnyes szemmel megállni
minden viharvert, árva tölgy előtt,
mért kell nekem az őszi csendre vágyni,
ha minden csalfa álmom összedőlt,
mért kell nekem a dombokat bejárni
s bujkálni mint az üldözött gonosz,
mért kell nekem a hegytetőre állni,
mikor az orkán fákat ostoroz.
Mért kell nekem elvágyni messze, messze,
bűvös csókkal ha jő az alkonyat,
mért kell, hogy halljam, álmaimban egyre,
búcsú-szavaktól fátylas hangodat,
és mért kell nekem minden szép emléket
fájó betűkkel a szívembe írni,
mért kell olyan nagyon szeretni téged,
csak vágyni el, s csak sírni, egyre sírni?

Mért kell mindig magamban vándorolni,
s imákat mondani valakiért…
s mért kell csak mindig rólad álmodozni,
ha nem szeretsz, miért? miért? miért?

Egy őszi estén útra kelni,
elűzni minden kósza álmot,
szivárvány-fátylat, délibábot…
Olyan jó volna messze menni.

Ha majd szívem a csendbe döbbent,
nem várni több találkozóra,
mosolytalanra, búcsúzóra…
Jobb volna úgy: nem sírni többet.

Az árvaságot elfeledni,
eltemetni egy tarka álmot,
fájdalmakat, szomorúságot…
Jobb volna úgy: ne tudja senki.

Egy alkonyatban útra kelni,
magammal vinni minden szépet:
szerelmes szókat, halk emléket…
Olyan jó volna messze menni…