Nyomtatás

Életút és életmű


Különös valami az emberi élet.

Ahova Isten beülteti, ott gyökeret ereszt. Hajszálnyi gyökeret elébb, mint a zsönge növényke, majd ahogy az idő telik: egyre szélesebb körben kapaszkodik a földbe, akár a fa. S ahogy növekszik, gyökere is egyre mélyebbre nyúl alá s egy idő múlva már nem is lehet kitépni onnan anélkül, hogy kár ne esnék bele, kisebb vagy nagyobb, a fa, vagy az ember sajátságos természete szerint, s mert hogy emberről beszélünk és nem fáról, hozzá kell tegyük a fontosság sorrendjében: az emberi lélek természete szerint.

Van fa, amelyik belepusztul az átültetésbe. Nem képes beleilleszkedni az új talajba, az új éghajlatba, az új környezetbe. Elsatnyul s idővel elpusztul. Így van az emberrel is. Ha a történelem gonosz keze kitépi a földből, ahova beleszületett, ahol emberré nőtt: nehezen leli meg helyét máshol. Akárcsak a fa. Míg fiatal alatta a gyökér: gondos kéz kiáshatja, elültetheti baj nélkül. De ha mélyen van már a gyökere, akkor az Úristen törvénye szerint békében kellene hagyni, ha azt akarjuk, hogy gyümölcsöt teremjen.

Ez az emberi világ azonban, melyben élni rendeltettünk, nem törődik Isten törvényeivel. Maga próbál törvényeket csinálni saját magának, s ezzel aztán el is rontja ezt a világot úgy, hogy jobban elrontani talán nem is lehetne.

Sajnos én egy ilyen elrontott világba születtem bele. Márpedig a gyökerem olyan mélyen benne volt ebben a szívós erdélyi földben, hogy mélyebben nem is lehetett volna.

(Wass Albert: Voltam)

Ez a rész Wass Albert életébe és munkásságába enged betekintést: a kedves olvasó többek között önéletrajzi és életrajzi írásokat, bibliográfiát, az összegyűjtött verseit és publikációit, könyvismertetőket, a vele kapcsolatosan közzétett cikkeket és nem utolsósorban kép- és videógalériát talál itt csokorba szedve.

Jó vagy és szelíd, de veled jár mégis a bosszú és a pusztulás, mert boszorkány vagy, s nem tehetsz arról. A tűzliliom illatától elpusztul a légy, aki belerepül.

- A funtineli boszorkány

Vers

Hálaadás

Hálaadás

Ó, hála neked, könnyek Istene:
hogy adtál nekem két síró szemet,
és fájdalmat, és bánatot is hozzá,
s egy lelket, aki sohasem nevet,

Te tettél az ősz rokonává engem,
adtál magától omló könnyeket,
hogy megsirassak minden hantra hulló,
reszketve hulló őszi levelet.

Ó, hála néked, könnyek Istene,
hogy annyi bús mosolyt adtál nekem,
s megengedéd, hogy mindent eldaloljak
egyetlen húrra hangolt lelkemen.

Tudom, ha egyszer kedvem kerekedne,
hogy húromat másra hangoljam át:
hálátlan voltomon haragra kelve,
Isten-kezeddel leszakítanád.

(Nincs még értékelve)
Loading ... Loading ...
Közzétéve: Versek | Címke: , Szóljon hozzá Nyomtatás (bejegyzés)