Összes vers
Higgyétek el nekem,
hogy ez a legszomorúbb temetés.
Közületek ha őszi útra szállok,
öreg fenyők: csak várjatok reám.
Ha nemsokára sírva és zokogva
majd erre jár egy árva-bús leány:
mondjátok, hogy várjon még reám.
Egymást szép halkan átölelnénk,
úgy mennénk át egy furcsa hídon…
s a hídon megcsókolnánk egymást,
nagyon halkan és nagyon titkon.Egymást szép halkan átölelnénk,
úgy mennénk át egy furcsa hídon…
s a hídon megcsókolnánk egymást,
nagyon halkan és nagyon titkon.
Akárhonnan jövünk, akármerre megyünk,
a búcsú mindig bánat,
és mindig fájnak a halk-szavú árnyak,
kísértetes csengés: talán soh’sem látlak…
…s mit csináljak az emlékeddel, kedves,
ha feledésbe sohasem enyészik?
Aki egyszer belenézett a napba,
meghalt a lelke: temessétek el.
Annak a szíve százfelé szakad,
kinek napot imádni nem szabad,
és mégis, mégis napról énekel.
Mért kell mindig magamban vándorolni,
s imákat mondani valakiért…
s mért kell csak mindig rólad álmodozni,
ha nem szeretsz, miért? miért? miért?
Egy őszi estén útra kelni,
elűzni minden kósza álmot,
szivárvány-fátylat, délibábot…
Olyan jó volna messze menni.
Elmentek már a madarak, a fecskék,
csak mi maradtunk itt: én és az ősz.
Szép álmomat a lelkemből kilesték,
csapongó vágyaim: hogy visszajössz.
Hányszor hittem: hazám a fény hazája,
s a völgyek szürke rabja nem vagyok,
völgy vándorát a hegyek csókja várja
és útam egyre feljebb kanyarog.
Együtt daloljuk ezt,
két dalnoka az ősznek,
higgyétek el nekünk:
mi mindig szeretünk, s mindig temetünk,
mindig temetünk.
Csend és sötétség: boldog béke ez.
Nem látunk csak egy kurta lépést hátra,
mögöttünk egy „miért?”, előttünk „hátha”…
s mikor legtöbbet látunk: vége lesz.
Én nem tudom, mi van velem, de néha
magam elől menekülni vágyom,
hogy az a másik, titkos Énem
meg ne találjon.
Szegény vagyok, szegényebb mint a koldus,
aki az utcasarkon kéreget,
mert felette tiszta ég ragyog,
s az ég szereti a szegényeket.
… Fent ék alakban vonulnak a darvak…
Nem is tudom miért fáj úgy nekem
ez az éles, tragikus ék alak…
Érzem talán: ez lesz a végzetem.
Sajó partjáról elmentek a fecskék,
a Sajó partja egyedül maradt.
Csak ők maradtak itt: az őszi esték.
Kik tűz-virágos titkait kilesték,
úgy űzték el a haldokló nyarat.
Tudom: egyszer majd messze száll a szellő,
s a lomb homályban többé nem nevet.
Ősz lesz.
És ősszel hullanak a levelek.
Egy délután a zajtól messze szöktem,
s az életemet mentem kipihenni
a házsongárdi öreg temetőben
„Torony-tetőn hetet ütött az óra…
otthon most ősz, csodás, bús őszi este,
ilyenkor mentem erdőszéli lesre,
a némasággal szent találkozóra…
Mikor a hervadás varázsa
megreszket minden őszi fán,
gyere velem a hervadásba
egy ilyen őszi délután.
Ma már igazán itt az ősz. Ugye:
ma nem találsz szívedben nyári dalt?
Az én szívemből minden dal kihalt.
Jártál-e már bükkerdőben akkor,
amikor több madár már nem dalolt,
mikor a hervadás már ráhajolt?
Szerető szóért könyörögve, egyszer,
ha visszatérek: Kolduló eretnek,
szeretni fognak, akik most szeretnek?
Ó, hála neked, könnyek Istene:
hogy adtál nekem két síró szemet,
és fájdalmat, és bánatot is hozzá,
s egy lelket, aki sohasem nevet.
Mért sír a szél? Jaj, mért zokognak
ezek a könnyes, régi nóták,
rügyek között a hervadást
mért dalolják?
Ha majd lehull az utolsó levél,
mely fogva tartott még egy kis nyarat:
nekünk mi marad?
Testvér, egy vallomással tartozom neked,
amit oda-át a szél beszél:
erdélyi fák között
egy évben kétszer hull a falevél.
…hogy a hitemet senki meg ne sértse,
Archimédeszként a vaksötétbe
magam körül egy bűvös kört vonok.
Az életünk egy furcsa kis mese,
szeszélyes játék, bús színész dolog,
minden egy szürke váz körül forog,
fénnyel cifrázva, könnyel is tele…
Az életünk egy furcsa kis mese.
Megkérditek majd: honnan jöttem,
miért vagyok, miért születtem,
akkor tudom: ez a halál.
Jó vagy és szelíd, de veled jár mégis a bosszú és a pusztulás, mert boszorkány vagy, s nem tehetsz arról. A tűzliliom illatától elpusztul a légy, aki belerepül.
- A funtineli boszorkány
Lohengrin Báró Bánffy Marianne-nak
Megkérditek majd: honnan jöttem,
miért vagyok, miért születtem,
akkor tudom: ez a halál.
Akkor jön majd a hattyú értem,
szomorú némán, hófehéren,
s előttem csöndesen megáll.
Tudom előre: ez az óra
létünknek őszi véradója,
s e kérdés régen vár reám.
Akkor némán kengyelbe lépek,
s a régi várba visszatérek,
hó-sápadt hattyú-paripán.
(1 votes, average: 5.00 out of 5)
Loading ...
www.wassalbert.hu © 1998-2009 | Minden jog fenntartva.
